| |
__Bemutatkozás_________
_____________________________
"Akárcsak arcjátékunknak, annak sem
vagyunk tudatában, hogy az énérzés afféle mozgó valami. Énünk az adott
pillanatban bármelyik pszichodinamikai területen lakozhat, csak hogy
alkalomadtán átugorjon egy másikba. Az énérzés tehát olyasmi, mint az
elektromos töltés, amely szabadon ugrál egyik kondenzátortól a másikig,
függetlenül ezek szerepétől és feladatától. A pszichoanalízisből vett
kifejezés szerint az Én érzését e szabad »energia-megszállások« mentén
visszük magunkkal. Mindig a legaktívabb énállapotunkat éljük meg úgy, mint
a Valódi Énünket."
E. Berne
|
|
__MI
A H*A_______________________________________________________
A
humanisztikus asztrológia (H*A) a Vízöntő-kor asztrológiája. Kreatív,
minden újra nyitott, elfogulatlan és önálló gondolkodású társakat igényel.
Mert sokan sokfelé sokfélét hallottak, olvastak az asztrológiáról - ám aki
velünk tart, a legjobban teszi, ha egy időre félreteszi azt idáig
tanultakat. Új fiókot nyit a humanisztikus asztrológiának az elméjében.
Tágas fiókot, amelybe mindaz belefér, ami majd az újonnan megismertekkel
illeszkedik. Ami pedig illeszthetetlen, azt ne tekintse cáfolatnak vagy
ellenérvnek, csupán nem oda való elemnek - egy másik rendszer darabkájának.

Miként a modern orosz irodalom Gogol Köpönyegéből, úgy a hazai
iskolák és publikációk zöme a huszadik század első évtizedeiben működő nagy
német mesterek talárjából bújt elő. Az érdeklődők többsége így általában egy
többé-kevésbé egységes asztrológiai szemlélettel találkozik, ezért könnyen
azt is hiheti, ez "az" asztrológia világképe. Pedig nem létezik egységes
asztrológia. Illetve amit asztrológiának nevezünk, az az univerzum égitestei
és a földi jelenségek összefüggéseit vizsgáló ősi gondolkodási rendszer. Ha
e definíciót szűkítjük, nyomban kirekesztünk valakit. Az egyetemes
asztrológián belül léteznek korok, tájegységek, irányzatok és iskolák.
Megannyi közelítés, megannyi igazság. Egyik sem zárja ki a másikat, de
egyszerre kettőt művelni képtelenség.
A humanisztikus asztrológia a 21. század, a Vízöntő bélyegét
viseli magán. Csak annyit fogad el a hagyományból, amennyit ő maga is
megtapasztalt. S pusztán azért, mert valami évszázadok óta dogma, számára
még nem eleven valóság. A humanisztikus asztrológia egy gyerek
kíváncsiságával és őszinteségével vesz kézbe s vizsgál meg ősit és
vadonatújat - ami használható, megtartja, ami nem működik, elveti. A
szabadságot tekinti a legfőbb értéknek, melynek határt csak a "ne árts"
intelme szab.
Az
emberi psziché térképe
Az ember, szinte megszületése percétől, kíváncsi. Csecsemőként a kiságy
fölött lógó színes karikákat bámulja, hatévesen már ízekre szedi a tapsoló
bádogbohócot, hogy megtudja, mi mozgatja odabent, felnőttként pedig autót,
számítógépet, kenyérpirítót bont alkatrészeire, hogy megnézze, mitől nem
működik az, aminek működnie kéne.
Vannak, akik a kíváncsiakra kíváncsiak, akik a szétbontót bontanák szét.
Ezek minden korok filozófusai, művészei és lélekbúvárai. Őket legfőképpen az
érdekli, mi mozgatja magát az embert, s mi gátolja meg abban, hogy úgy
alakítsa sorsát, ahogy valójában alakítani szeretné. Azonban az emberi lélek
nem bontható alkatrészeire. Olyan, mint egy sötét doboz, amelyben bár
folyamatok zajlanak, azoknak a végeredményét látjuk csupán. Így az idők
során számtalan ötlet, hipotézis született abból a célból, hogy az emberi
psziché működését modellálja.
A kezdetek
Az ókor emberének életét a - meglehetősen szeszélyes - istenek irányították.
A boldogulás útját ezért nem a belső indítékok feltárása, hanem az égiek
szándékának kifürkészése jelentette. Abban az időben ajánlatos volt a több
tucat istenség családfáját, élettörténetét, rigolyáit alaposan kiismerni,
mert sosem lehetett tudni, éppen mikor melyiknek szottyan kedve
beleavatkozni a földi halandók életébe.
A zsidó-keresztény kultúra emberének már csak egyetlen - igaz, meglehetősen
szigorú és kifürkészhetetlen - hatalmassághoz kellett lépteit igazítania. Az
isteni tökéletességgel szemben, mely frusztráló újdonságként hatott a
meglehetősen szedett-vedett ókori panteonok világához képest, igencsak éles
kontrasztként hatott az ember tökéletlen természete. Ez aztán sürgetően
vetette fel a hibák minél teljesebb kijavításának kényszerét, hiszen ezúttal
nem kevesebb, mint az egyén üdvössége forgott kockán. A figyelem így az
ember belső természete felé fordult - igaz, egy meglehetősen egyszerű modell
alapján: ami rossz, azt az ördög csempészi az ember lelkébe, s ezt csak
tetézi az eredendő bűn okán a mindenkiben ott búvó rosszalkodásra
(lázadásra, ellenkezésre, másként gondolkodásra) való hajlam. E
tökéletlenség az első időben korrigálhatónak tűnt. A javító-készlet ötletes
darabjai azonban - a búcsúcéduláktól a népünnepélynek számító autodafékig -
egy világkorszak alatt sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.
Kétezer év pedig nagy idő.
Az Újkor
A felvilágosodás aztán mind a hús-vér koronás főket, mind a metafizikai,
felhőkön trónoló hatalmasságokat egy csapásra a mesék világába száműzte.
Beköszöntött az ügyes szerkezetek korszaka. Az emberi lélek értelmezése is
szükségképpen keresztülhaladt a mechanikus "megnyomom a gombot, elindul a
gép", vagyis az inger-válasz-gátlás szemléleten. Az áttörést azonban a
Bécsből indult lélektani forradalom hozta, mely egy csapásra fenekestül
felforgatta az európai kultúrát. E szemlélet lényege akár három szóban is
összefoglalható: többen vagyunk odabent.
Freud analitikus díványán még csak egyetlen lelki albérlővel küszködtek: a
tudattalannal, amely lépten-nyomon megtorpedózta a józan ész szándékait.
Jung, némileg kevesellve ezt az egyetlen lakót, további ajtókat nyitott
a lélekben. Rá is nyitott néhány különös kinézetű figurára, s bennük az ókor
száműzött istenségeire ismert. Úgy tűnt, hogy mindazok, akik az Olümposzról,
a Walhalláról, a Meru hegyről és a Tlalok csúcsáról nyomtalanul eltűntek,
most vígan élik világukat az emberi tudat egy távoli szegletében... Nem
képletesen, hanem nagyon is valóságosan. Talán e hátborzongató tény az oka
annak, hogy míg Freud világképe kultúránk szerves része lett, addig Jung
személyiségmodellje a mai napig - szakemberek között is
- vita tárgya.
A következő fordulatot a hatvanas évek hozta. Egy elfogulatlan szemléletű
analitikus pszichiáter, Eric Berne, egy napon különös dolgot vett észre.
Páciense, mikor éppen a szüleitől hallott közhelyeket hangoztatta, akkor
nemcsak szavaikat és gondolataikat, hanem a felmenők hanglejtését, mimikáját
és testtartását is lekopírozta.
Berne-ben felmerült a kérdés: vajon mindez
ügyes utánzás, vagy egy, a személyiségen belül élő másik én
megnyilvánulása-e. Kis idő múltán az is nyilvánvaló lett, hogy nemcsak
szülőfigurák, hanem gyermekszereplők is élnek odabent. Berne
nem sokat töprengett azon az elvi kérdésen, hogy ha ilyen sokan vagyunk,
akkor kik is vagyunk valójában. Számára csak az volt fontos, hogy a
hozzá fordulókat meggyógyítsa. Újból és újból megtapasztalta: a problémák
oka e belső szereplők közötti konfliktus. E szereplőket énállapotoknak
nevezte el, mert úgy találta, az ember sohasem képes "lemaszkolni" úgy, mint
egy színész előadás után - vagyis valójában nem is szerepekről van szó,
hanem a személyiség változó, egymástól független állapotairól. Így ír erről
Sorskönyv c. művében: "Akárcsak
arcjátékunknak, annak sem vagyunk tudatában, hogy az énérzés afféle mozgó
valami. Énünk az adott pillanatban bármelyik pszichodinamikai területen
lakozhat, csak hogy alkalomadtán átugorjon egy másikba. Az énérzés tehát
olyasmi, mint az elektromos töltés, amely szabadon ugrál egyik
kondenzátortól a másikig, függetlenül ezek szerepétől és feladatától. A
pszichoanalízisből vett kifejezés szerint az Én érzését e szabad »energiamegszállások«
mentén visszük magunkkal. Mindig a legaktívabb énállapotunkat éljük meg
úgy, mint a Valódi Énünket."
A multicentrális modell
A "többen vagyunk odabent" személyiségmodell, dacára egyszerűségének és
diagnosztikai, terápiás hatékonyságának, mégsem formálta át a mindennapok szemléletét. Több
ponton ugyanis a félelem láthatatlan falai állják utunkat, mikor az
önismeret e szűk ösvényén haladunk a belső megismerés felé.
Az első akadály az "én mindig egyként érzékelem magam, tehát egy vagyok"
illúziója. Mert hiszen ha több vagyok, akkor felvetődik a
nyugtalanító kérdés: valójában ki is vagyok én azok közül? S a
kézenfekvő válasz: "te ez a több vagy" legtöbbünk számára csak
számtalan kitétellel és megszorítással érthető és elfogadható.
A másik nehézség abból fakad, hogy mindnyájunk tudata alatt ott
lapul a félelem a lelki széteséstől. Attól, hogy személyiségünk
koordinálatlan, öntörvényű darabokra hasad, s elveszítjük a kontrollt ezek
fölött a belső erők fölött. Paradox módon az énállapotok megismerése és
összehangolása éppen a széteséssel ellenkező irányba, a teljesség, vagyis a
belső harmónia irányába vezet. További paradoxon, hogy e féltve őrzött
kontrollt naponta akár több ízben is sutba dobjuk. Nem kell hozzá más, csak
egy külső inger és egy úgynevezett belső "engedély", s máris galamblelkű
feleségből vércseként vijjogó anyává, atyai főnökből kegyetlen
ítéletvégrehajtóvá változunk. Személyiségünk e szélsőséges átalakulásai
azonban egyáltalán nem lepnek meg minket, hiszen e jelenséget óráról órára
megtapasztaljuk környezetünkben és saját magunkban. Így tehát csupán
szemléletbeli kérdés, azt mondjuk-e: "dühös lettem" vagy azt: "kiléptem a
szelíd énemből és átváltottam az agresszív énállapotomba". Igaz, ez így első
hallásra kissé furcsán hangzik. De a furcsa hangzás még nem cáfolata
semminek. Különösen nem, ha e szemléletben megtalálható évtizedes
problémáink, betegségeink kulcsa.
Bolondok
hajója
A humanisztikus asztrológia személyiségmodellje Eric Berne nyomdokain halad.
S míg egy pszichológus hónapokat, gyakran éveket tölt azzal, hogy páciense
lelki struktúráját feltérképezze, addig egy asztrológusnak az első
pillanattól fogva rendelkezésére áll egy páratlanul pontos
személyiségtérkép: a Radix, azaz a születési ábra. Ezen pontosan
megszámolható, hány énállapot alkotja összetett személyiségünket, s énjeink
milyen karakterrel, motivációval bírnak.
Pszichénk, egy bizarr hasonlat szerint, a "bolondok hajója", ahol több
különös, szélsőséges jellemű szereplő váltja egymást a hajóhídon. Mindegyik
igyekszik a hajó irányát a saját elképzelése szerint megszabni, ám a többiek
unos-untalan eltérítik őt a kitűzött iránytól. S ha az utastérben nézelődve
mit sem tudunk a kormánykeréknél zajló tumultusról, akkor magunk sem értjük,
miért is halad életünk hajója cikk-cakkban.
A humanisztikus asztrológia állítja: a kormánynál huzakodó erők
harmonizálhatók. Ehhez mindenekelőtt meg kell ismernünk a hajó utasait, azok
tulajdonságait és szándékait. Mert addig reményünk sincs az összhang
megteremtésére, amíg minden egyes szereplőt meg nem értünk és el nem
fogadunk. Mert akit "rossznak" élünk meg, az is a szíve mélyén "jóra"
vágyik, épp csak problémás utat választ a célja elérésére. Talán éppen
azért, hogy a figyelmet magára irányítsa. S e felismerés után már csak a mi
dolgunk, hogyan adunk neki pozitív energiát, s hogyan egyezünk meg vele egy,
a többiek által is elfogadható irányban.
A Vízöntő-kor üzenete: mindennek, ami létezik, joga van létezni és a maga
útján kibontakozni. Viszont minden létező kötelessége az együttműködés,
vagyis az, hogy egyéni szándékait csak addig és úgy érvényesítse, hogy az ne
bontsa meg a közösség harmóniáját. És amennyire ez az elv megoldatlan a
külvilágban, épp annyira megoldatlan az ember belső világában, a pszichében
is.
A világot hiába próbáljuk erővel vagy könyörgéssel megváltoztatni; egyedül
csak saját magunk felett van hatalmunk. A bennünk dúló konfliktusok
elsimítására csak mi vagyunk képesek. S amennyiben a külvilág a belső
világunk tükre, úgy ez az egyetlen útja a Föld bajainak orvoslására is.
|
|